SZONETTKOSZORÚ MÁRCIUS 15-RE
2015.03.12. 15:23
Csata Ernõ
Gábor Áron
...sorsidézõ
Szonettkoszorú
1. Fenyõk sorsa
Meghajolni soha, drága jó urak,
csak gyenge fû hajlong lenge szél elõtt,
kaszák kegyébõl, ha réteket benõtt,
s nem legelték le még a barom szájak.
Állunk viharvert, sudár fenyõkként
a szélben és áldozat, ha kell a vad
erõnek, jöjjön mitõl fánk kiszárad,
sújtson ránk ég villáma, büntetésként.
A gyáva önfeladás ne susogjon,
e földbe száz gyökérrel beletúrtunk,
hogy fánk a korhadástól ne pusztuljon.
Ágainkkal az égi fénybe nyúlunk,
hogy sorsunk nehogy tarvágássá váljon
a szülõföldön, melyen elmúlunk.
2. Lesz ágyú
A szülõföldön, melyen elmúlunk,
néha felriad álmából a lelkünk,
ha rablánca csörög, és felkelünk
a zsarnok ellen, harcba vonulunk.
A vad kihívásra, Szentgyörgy fõterén,
hat ágyút a lövésre felállítok
és elsõre, ha célba nem találok,
tíz lépésrõl vélük lõjenek belém.
Sorsunk nem gyáva önfeladás,
jöjjön siker vagy bukás után gyászunk,
megedzi erõnket az égi csapás.
Eltipróinknak mi visszavágunk
életünkért, amely egy szusszanás,
zsarnokoknak rabjaivá nem válunk.
3. Rontó politikum
Zsarnokoknak rabjaivá nem válunk:
életünkben a rontó politikum,
s szívünkben a gyász: Siculicidium.
Uraim, mi soha meg nem hajlunk!
A sorskerék, mi velünk körbejárva
az ûrt, átlendülhetne egyszer tova,
és nem Csiglemezõn hagyna, hova
gyûrötten kidob, hirtelen megállva.
Jaj nekünk, ha azt hisszük, a jövõben
csak úgy élhetünk, mint népek koldusa,
és sorsunkon egy átok ül merõben,
mint riadtságunk sötét patrónusa.
Hinnünk kell, hogy együtt a kék mezõben
Nap és Hold zászlónkon nem díszfigura.
4. Remény
Nap és Hold zászlónkon nem díszfigura,
szívünkben a szabadság vágya forr,
lecsapni készül a kétfejû sasorr,
csak Bem apóval gyõzhetjük le urak.
Egy konok lélek a sötét éjben,
fénnyel erõsít ingatag szíveken,
mint üstökös, augusztusi esten,
hasítja tüzes pályáját az égen.
Ki lángra gyújtja szívünkben a vágyat,
mi nem csitulhat sasok hallatán,
s ha ránk uszítják a cári becsvágyat.
Tóth századosék Brassó fellegvárán
jóllakatják majd a muszka étvágyat,
nem törhet ránk senki, mint sarlatán.
5. Kígyótánc
Nem törhet ránk senki, mint sarlatán,
hogy csörgessen fülünkbe rabláncot,
tanítva besúgóknak kígyótáncot,
múltat mérgezve Turán utálatán,
s terjessze: a magyarnak nyelve sincs,
nem is volt soha elõttük a múltban,
ha volt is, az idegen, túlsúlyban,
gesztáink pedig azt mondják: õsi kincs.
Tõlük hazugságra számíthatunk,
bár, rovásunk õsi a cserepeken,
s Tatárlaka hétezer éves tanunk,
a Tarih-i Üngürüsz történetben
életünk és Csodaszarvas múltunk.
Ágyúimból nem téveszt célt egy sem.
6. Erõs akarat
Ágyúimból nem téveszt célt egy sem,
belém lõjenek, én eléjük állok,
ha felsülnek, és büszkén mennybe szállok,
a második golyó nyeljen el engem.
Mindenik kiállta büszkén a próbát
és Hídvégnél mind kivágták a rezet,
gyõzve az ámult, császári sereget,
fülükbe zúgva a székelyek vágyát.
Feldúlta a sátán Bodvaj hámorát,
de Kézdin még dolgoztak feszesen,
az erõs akarat nem hagyta magát.
Nem múlott semmi Turóczy Mózesen,
az öntés, mire rászánta a munkát,
a harctereken mind igazol engem.
7. Góbé virtus
A harctereken mind igazol engem,
ha az elsõ lövés nem találna célt,
búgó harangszó, mi szívünkben élt,
fájó kiáltása hívó szó legyen.
Dübörgõ ágyúk, Bodvaj ékszerei,
Hídvégen szóljatok Puchner hadának:
Jancsi tüzet köpött a halálnak
s itt jártak Hadak útja hírnökei.
Székely pattantyús, nem francia üzen,
zsarnokok érezzétek ágyúk zaján,
a góbé virtus Háromszéken milyen.
Muszáj ma gyõzni a hídvégi csatán!
Golyók süvítsenek holnap szüntelen!
Hadrendben rézágyúink Kökös sarán.
8. Kökös sarán
Hadrendben rézágyúink Kökös sarán,
a búgó harangok végsõt kondultak
s áldozatukkal segítségre hívtak:
vitéz kálvárián, vízparti drámán.
Egy folyó vize fodrozta habján,
harangok, katonák fájó gyászát,
ágyúöntõ Áronnak régi vágyát,
Bem apóval gyõzni lehetne, talán.
Feketeügy partján Áron halott.
Magyarok asszonya, édes Szûzanya!
Hiába vitézség, elveszünk amott.
Nyomul a muszka, labanc jön garmada,
sok székely elesett, a szikla porlott,
ölelõ földünk könnyei hullanak.
9. Gyászos csendben
Ölelõ földünk könnyei hullanak,
siratja hõseit a gyászos csendben,
csupán a vérszomj üvölt az éjben,
hõsök emlékei a sírba szállnak.
Míg a bresciai hiéna kurrog,
a lét ordít, sikolya lassan eláll,
gyertya lobban el, fohásza égbe száll,
bátrak ajtaján a bosszú kopog.
A székely szabadság tüzes vágyait,
örökös hitét az égi fényben
tiporták földre a sátán karjai,
világ hatalmasai a bûnben,
gõggel mernek világba ordítani
mártírokért, kiket utálnak Bécsben.
10. Kéjes bosszú
Mártírokért, kiket utálnak Bécsben,
dühöng Haynau kéjes bosszúja,
az észérveknek elveszett a súlya,
s habzik szája áldozati vérben
az undok bresciai hiénának.
Körülötte vad röhej s dögbûz terjeng,
szõrzetéhez vér tapad, amin átleng
s a primitív ölés ösztöne szárad.
Kézdiszék Pap Mihály õrnaggyal indult,
lármafát állítva a nagyvilágnak,
a szabadság lángjának, ami kigyúlt.
Megbolydult elmék áldomásának
nyomán, bátor férfiak léte kimúlt,
értük Eresztevényben fejfák állnak.
11. Székely keresztút
Értük Eresztevényben fejfák állnak
emlékezések örök sûrûjében,
sír körüli kopjafarengetegben
az utódok imái égbe szállnak.
Ágyúöntõ Gábor Áron sírja,
hol kegyeletét lerója a nemzet,
legyen örökre fájó emlékezet,
a székely Golgota egy stációja.
Ott a teremtõ másként határozta,
hõsének lelkét felvitte a mennybe,
mikor egy ágyúgolyó mellbe vágta.
E hírre a tüzérség megdermedten,
- a Tatrangi birtokra vitte holtan -,
siratja hõseit a fájó csendben.
12. Álom a hazáról
Siratja hõseit a fájó csendben
a nemzet és mormolja gyászimáit,
megutálva a halál angyalait,
ebben az ördögtõl való rendben.
Gál Sándor ezredesre emlékeznek,
csatározások dübörgõ partjain,
hörgõ fájdalmunk sujtásos útjain,
ahol imára büszkén gyülekeznek.
Hol történelmet ír a szabadságról
göröngyökbe beleszáradt vérünk,
a békés kornak egy hõsi világról.
Egy világról, ahol néha kértünk,
örök álmodóknak a hazáról.
Múltunknak adózik büszkeségünk.
13. Múló emlékek
Múltunknak adózik büszkeségünk,
hõseinek dicsõ emlékét áldva,
és tetteikbõl okulva a mába,
lassan ellágyul a gyûlöletünk.
Gábriányi patikus árnya lebben,
ahogy kutat fürkészõn a gyutacsba,
és ,,gyúport" rakat a ,,lõkupakba",
majd csalódottan eltûnik csendben.
Múló emlékekbõl, hömpölygõ folyam
kavarog mélyen az élõk lelkében,
mint örvénylõ víz, amelyik elrohan,
s a múltunk hõsies képe fellebben,
ahol a felek ágyúk nyelvén szóltak,
elõdök emlékének erdejében.
14. Emlékek erdejében
Elõdök emlékének erdejében,
fényükhöz méltó kopjafái állnak,
elvetélt álmaik valóra vállnak
az égig érõ, õs fa tetejében.
Álmok, melyek a túlvilági fénybõl
lelkeinkhez ezer szállal kötõdnek,
és a jövõ hálói szövõdnek,
ránk borulva ûri mélységükbõl.
Újra zendülõ tavaszok jöjjenek,
hol átszûrõdik az égi ámulat,
melybõl nemesebbé válnak a lelkek.
Keskeny ösvényeink leljenek utat,
honnan új távlatok nyílnak s nem kell
meghajolni soha, drága jó urak.
15. Mesterszonett
Meghajolni soha, drága jó urak,
a szülõföldön, melyen elmúlunk,
zsarnokoknak rabjaivá nem válunk,
Nap és Hold zászlónkon nem díszfigura.
Nem törhet ránk senki, mint sarlatán,
ágyúimból nem téveszt célt egy sem,
a harctereken mind igazol engem,
hadrendben rézágyúink Kökös sarán.
Ölelõ földünk könnyei hullanak,
mártírokért, kiket utálnak Bécsben,
értük Eresztevényben fejfák állnak.
Siratja hõseit a fájó csendben.
Múltunknak adózik büszkeségünk,
elõdök emlékének erdejében.
(2014)
|