|
AZ ETRUSZKOKRÓL ÉS ÍRÁSUKRÓL IV.
2007.06.05. 15:37
 «Valóban etruszk írás?» Mit tudunk az etruszkokról?
Álljunk csak meg egy pillanatra! Mit hagytak ránk ezzel kapcsolatban az ókori történészek? Pl. a Kr. e. V. században élõ görög történész, Herodotosz azt tartotta, hogy az etruszkok Kis-Ázsiából, Lídiából érkeztek tengeri úton. Más ókori történészek szerint viszont – mint pl. Diogini Alicarnasso szerint – az etruszkok egy italicus néptörzs, s már a legõsibb idõk óta tartózkodtak az itáliai félszigeten.
Barbujani viszont (ld. az elõzõ számban a cikket) azt mondja, hogy nem kell Törökországból Itáliába történõ tömeges vándorlásra gondolni, csak egyes népek mozgására, akik a Földközi-tenger keleti népeivel mély biológiai változásokon mentek keresztül.
Nem marad más számunkra, mint megvárni az ezzel kapcsolatos kutatási fejleményeket. Egy dolog azonban biztos: az etruszkok eredetének problematikája és nyelvük eredete még nem megoldott kérdés. Az iskolákban ma is csak azt tanítják, amit a továbbiakban szintetikusan közlök.
Az etruszk nép eredetével kapcsolatosan a kutatók három hipotézist terjesztettek elõ, amelyek alátámaszthatók de gyenge lábakon állnak:
1. Az etruszkok egy helyi nép, mindig Itália területén élõ emberek leszármazottai (autocton).
2. Az etruszkok egy keletrõl jött nép.
3. Az etruszkok egy keverék nép: keletrõl emigrált s összeolvadtak a helyi elemekkel.
Több mint ötszáz éven keresztül – kb. Kr. e. 700-200 körül – virágzott azon a területen, ami magában foglalja a jelenlegi Lazio egy részét, amely az egész ókori világ egyik legérdekesebb és legfejlettebb civilizációja volt.
Keveset tudni az etruszkok politikai szervezetérõl: nem volt egy egységes állam, több független város alkotta, amelyek egymás között szövetségben álltak. A kezdeti idõkben (kb. Kr. e. 600 körül) voltak vezetõik, az ún. lucumoni, akik Etrúria legfõbb városi elöljárói voltak, akiknek néhány város felett volt hatalmuk; majd Kr. e. 500 körül megdöntötték a monarchiát és a városok kormányai különösen gazdag és erõs emberek csoportjainak a kezébe kerültek.
Ugyancsak keveset tudunk az etruszk társadalomról is: semmiféle olyan írott anyag nem maradt fenn, amelybõl megtudhatnánk hány gazdag, szegény, nemes és rabszolga volt. Az egyetlen nyomot a festmények és a szobrok szolgáltatják: ezekbõl sejthetjük, hogy voltak urak, szolgák, bûvészek, zenészek, kézmûvesek, külföldiek (idegenek). Ugyanezekbõl megtudhatjuk azt is, hogy az etruszk nõknek ugyanolyan jogaik és méltóságaik voltak, mint a férfiaknak, ellentétben az ugyanabban a századokban élõ görög nõkkel.
(A sírfestményeken gyakoriak a bankett-ábrázolások, ahol a nõk ugyanúgy résztvevõi mint a férfiak s azok oldalán derûsek, ünneplõk.)
Aki meg szeretné ismerni az ókori Itália életét és civilizációját, annak a félszigeten szétszórt régészeti leletek állnak rendelkezésére (barlangok, nekropoliszok, városközpontok maradványai stb.), vagy a legfontosabb olasz és külföldi múzeumok gyûjteményei (fegyverek, munkaeszközök, temetkezési sztélák, láncok, fülbevalók, nyakékek stb.). Bizonyos érdeklõdést kelthetnek az ókori írók néhány oldalas alkotásai, amelyek az õskori és a római kori Itáliáról szólnak (indirekt/közvetett források), valamint a kevés választási és temetkezési feljegyzések, amelyeket különösen a nyelvészek munkájának köszönhetõen ismerhettünk meg.
A kutatók arról panaszkodnak, hogy sajnos hiányzik az irodalmi hagyomány, annak ellenére, hogy biztos, hogy a félsziget ókori lakóinál megszokott tevékenység volt az írás, csakhogy elveszett a latin és a helyi nyelvek elterjedése következtében. Az õsi etruszkokkal kapcsolatban is rengeteg régészeti emlékekre bukkantak a kutatók, s ezek segítségével az életük és civilizációjuk számos aspektusát megismerhetjük, valamint betekintést nyerhetünk az ókori mûvészet kifejezésvilágába, amelyek számunkra egyébként teljesen vagy részben ismeretlenek lennének. Gondoljunk csak arra – a példa kedvéért – , hogy a görög festészet majdnem teljesen megsemmisült, s most, hogy adott az a tény, hogy az etruszk mûvészet a görög egyértelmû elágazása, nyilvánvaló Etrúria és a máshol talált sírleletek rendkívüli fontossága, mivel mindezek lehetõvé tették a pontosabb ismereteinket, elképzeléseinket az ókori Görögország technikájáról, festõi kifejezõké-pességérõl.
Ami az írásos forrásokat illeti, azonnal le kell szögeznünk, hogy azok csak minimálisan szolgáltatnak adalékot az etruszk történelem és civilizáció mélyebb megismeréséhez. Ez két határozott tényezõnek köszönhetõ: az elsõ egyedi, abból a ténybõl fakad, hogy a fennmaradt szövegek nagyon rövidek és különleges természetbõl jutottak el hozzánk. Annak ellenére, hogy majdnem meghaladják a 10.000 egységet, ezek elsõsorban választási vagy temetkezési jellegû feliratok, amelyek sírköveken, szarkofágokon, urnákon, vázákon, edényeken stb. olvashatók, s éppen ezen jellegüknél fogva kevésbé jelentékenyek és korlátolt a történelemtudományi érdekeltsége: ismétlõdhetnek hosszabb, de tartalmilag eltérõ szövegekben. Ilyenek pl. a Capuai írott kõ (300 szó), a perugiai határkõ (120 szó), a 12 lebenyû len lepel, amelyet a Zágrábi Nemzeti Múzeumban (Horvátország) õriznek és egy formáns nõi múmia védõburok (kb. 1500 szó, de ez a terjedelem a folytonos ismétlések miatt a negyedére is csökkenhet).
Az V. századi közeli Cerceretivel kapcsolatos néhány hír kivételével kevés elõnyt jelentenek az 1964-ben feltárt kétnyelvû, etruszk-föníciai nyelven írt pyrgi aranylemezek: ezek a hírek a Cerveretiben lezajlott etruszk-karthágói kereskedelmi, valamint azon idõk politikai kapcsolatokról tanúskodnak. A másik tényezõt a szövegértelmezések nem teljesen kielégítõ eredményei szolgáltatják. Az etruszkológusok, ha be is tudnak azonosítani bizonyos szavakat és bizonyos könnyedséggel olvasni tudják a szövegeket a göröghöz hasonló karakterek segítségével, mégis marad a bizonytalanság. Éppen ezért csak bizonyos mennyiségû szó jelentését tudták meg: pl. usil = nap (sole [égitest]), sec = lánya valakinek (figlia), puia = feleség (moglie), lamnos = ló (cavallo), lanista = gladiátor (gladiatore), svalce = élt (visse), lupuce = meghalt (morì) stb. Mindez nagyon kevés a szöveg lelke mélyére hatoláshoz. Ezért marad egy bizonyos rejtély.
A dolgok ilyetén állása következtében hogyan lehetne eljutni az enigma megfejtéséhez, a probléma megoldásához? Talán csak akkor, ha sikerül újabb, egészen más és komplettebb írásemlékekhez jutnunk, amelyek között lennének kétnyelvû szövegek is, mint az egyiptomi Rosetta felirata, amely megoldotta a hieroglif írás enigmáját. Sajnos igen kevés a remény arra, hogy olyan etruszkul írt szövegre bukkanjunk, amely megoldana minden rejtélyt ezzel a néppel kapcsolatban, amely a rómaiak politikai hatalma alá került olyannyira, hogy asszimilálódtak azokkal. Tehát éppen ezért kellene figyelembe venni a legújabb hangokat ezzel kapcsolatban, mint pl. Dr. Alinei Mario, Bodnár Erika és sok más kutató, tudós, történész, nyelvész, régész hipotézisét, kutatási eredményét. Így talán megfejthetõ lehetne az enigma, s végre kijuthatnánk a zsákutcából. Figyelembe kellene venni õket még akkor is, ha esetleg ez régi, berögzõdött, eddig biztosnak vélt ismereteink megdöntésével járhat is.
Az etruszkok voltak azok, akik magas fokra emelték a civilizációt és a hatalmi erõt, akik Kr. e. VIII-VII. században a legtöbbet emlegetett nép volt.
Az olaszok szerencséjére az egyik részrõl bizonytalanság uralkodik, a másik részrõl adott annak lehetõsége, hogy az etruszk nép sajátos vonásait megismerhessük, s mindezt a megtalált tombák (kripták), gazdag temetkezési helyek teszik lehetõvé Olaszországban szerteszét: Közép-Itáliában, Lazióban, Emiliában. Elég lenne csak arra gondolni, hogy mi minden leletet találtak a Pó folyó deltájának homokiszapja alatt, a ferrarai járásban ott, ahol az ókori Spina város emelkedett. Rájöhetünk e népcivilizációjának magas fokára, amelynek aztán rejtélyesen nyoma veszett azután, hogy a rómaiak fennhatósága alá került.
A X. században a letelepedésre kiválasztott terület róluk kapta az Etrúria nevet, a latinok tuscinak hívták az etruszkokat, a görögök tirréneknek nevezték õket. Úgy tûnik, hogy önmagukat pedig rasenának (= emberek) hívták. Az itt élõket maguk alá hajtva nagy gyorsasággal kiterjesztették hegemóniájukat Umbriára, Lazio egy részére s létrehozták az alábbi településközpontokat: Volterra, Populonia, Vetulonia, Veio, Cere, Cortona, Arezzo, Perugia, amelyek érzékenyen reagáltak minden fejlõdésre. Innen indultak el a kereskedelmi kapcsolataik s északra és délre jobban kiterjesztették hatalmukat, mégpedig olyannyira, hogy már a VII. században sikerült számos és virágzó kolóniát alapítaniuk a Pó-síkságon és Campaniában is. Annyira, hogy ebben az idõszakban olyan erõs volt a befolyásuk az egész félszigeten a Pótól Seléig; hogy olyan egységes, befolyásuk alatt álló terület – ellentétben a szétszórt görög-karthágói településekkel –, hogy soha máskor nem volt ilyen közel a félsziget egyesítése, mint akkor. De ennek a szélesen kiterjedõ föderációnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy ellen tudjon állni a helyi autonóm törekvéseknek, amelyek már az V. században jelentkeztek. Az etruszk politikai rendszeren belül hiányoztak az egységes kötöttségek, a görög polisz rendszerhez hasonló berendezkedés. Más részrõl pedig az etruszk városállamok teljesen elkülönültek az italicus népektõl, így nem tudtak velük egybeolvadni. Ez volt az oka annak, hogy le kellett mondaniuk a görögök és a föníciaiak nyomására Dél-Itália hegemóniájáért folytatott küzdelemrõl. Hasonló eredményre jutottak Észak-Itáliában a gall és római terjeszkedés következtében is.
Így az etruszkok határai lassanként összezsugorodtak olyannyira, hogy 264-ben a rómaiak terjeszkedésük folyamán végleg megfosztották õket a szabadságuktól és autonómiájuktól, akik az etruszk civilizációtól sok mindent átvettek.... Folytatás >>>
Forrás: Osservatorio Letterario 2007. 57./58. száma (Függelék)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
RIT.jpg){kind=link}
