Ennek tudatában olvassák el figyelmesen az alábbi 3 írást, hogy meglássák az összefüggéseket abban, miért is fontos Trianonra fordítani a figyelmünket...

A legfontosabb, elsõdleges teendõ a Magyarországon és környékén élõ magyarság számára az, hogy kivívja a Trianon által elkobzott önrendelkezési jogát. Amíg hagyja ettõl eltántorítani magát, addig önálló politikai, gazdasági döntése nem lehet országunknak, de nem választhatja meg saját miniszterelnökét sem. Csak az lehet miniszterelnök e hazában, aki a magyarság és az ország érdekeit félre teszi, más népek érdekeit helyezi elõtérbe a saját népével szemben. Csak az lehet miniszterelnök e hazában, aki a népünk kárára kompromisszumokat köt a nagyhatalmakkal, és ezért a nagyhatalmak rábólintanak, hogy mely intervallumban lehet országunk vezére.

Más országok érdeke az, hogy altassa a magyar népet és elterelje Trianon fontosságáról a magyar nép gondolatait.

Fel kell ismernünk, hogy nekünk, magyarországi magyaroknak és a környezõ országokban élõ magyaroknak kell összefogni az önrendelkezési jogunk visszaszerzése érdekében. Amíg ezt nem tesszük meg, addig minden hatalom játékszere vagyunk, és nem értjük, miért történhet meg az, hogy szívünket lelkünket kitesszük magyarságunkért, hazánkért, és mégis, egyre jobban kihasználnak bennünket a nagyhatalmak.

Lépnünk kell!

Mint ahogyan lépett már Éva Mária Bárki, akinek írását kérem lassan olvassák, mert minden szava nagyon fontos. Leközlöm az alábbiakban. Továbbá közzé teszem Zsolnai György írását, amelybõl megtudhatják: kik, és milyen körülmények között írták alá a Trianoni "Békeszerzõdést", 1920. június 4-én.

Komárom-Szõny, 2007. november 20.

Éva Mária Bárki: Trianon semmis!

A mai jogi értelmezés szerint a trianoni diktátum semmis, mert nem egyenrangú tárgyalások, hanem a vesztes államok által kényszerhelyzetben történt aláírás eredményeként jött létre. Vegyük végre a kezünkbe a sorsunkat, ne mindig mástól várjuk a segítséget! - áll Eva Maria Barki bécsi ügyvéd Erdélybe intézett üzenetében.

Kedves Magyar Barátaim, Székelyföldön, Erdélyben, Magyarországon, a határokon túl és szerte a világon !

Trianon mindnyájunk számára egy fel nem dolgozott trauma.

Azok számára is, akik nem akarnak, vagy nem tudnak errol beszélni. Az igazságtalanság mindenkinek fáj. És nincs senki, aki az igazságtalanságot ne ismerné el Nyugaton és Keleten egyaránt, mindenhol - Románián kívül.

Az elsõ világháború utáni békerend jogi értelmezés alapján semmis, mert nem egyenrangú tárgyalások, hanem a vesztes államok által kényszerhelyzetben történt aláírás eredményeként jött létre. Mindenütt jogtalanul, ahol az alapvetõ emberi jogok ellen, az önrendelkezési jog semmibe vételével húztak új határokat.

Azóta változott a helyzet. Az önrendelkezési jog teljes elismerést kapott nemcsak a tudományban, de az írásos nemzetközi normákban is. A Polgári Jogok Nemzetközi Egyezség okmánya, amely 1966-ban született, és 1976-ban lépett hatályba, és amelyet majdnem minden ENSZ-tagállam aláírt, köztük Románia is, kötelezi a kormányokat az 1. cikkelyének betartására, amely szerint:

I. cikkely: "Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlodésüket."

1989. november 4-én (pontosan 33 évvel a nagy magyar szabadság- és függetlenségi harc leverése után!) Európában ütött az önrendelkezési órája. Ezen a napon egymillió ember ment az utcára Lipcsében, azt skandálva: "Mi vagyunk a nép!" Ezt a klasszikussá vált önrendelkezési követelést az egész világ diplomáciai erõfeszítései sem tudták megakadályozni.

Azóta az önrendelkezési hullám egész Európán végigsöpört. A német újraegyesítés után kivívták maguknak az önrendelkezést az észtek, lettek, litvánok, szlovének, szlovákok, horvátok, macedónok, koszovói albánok, számtalan új határ jött létre. A Közel-Keleten ugyan még nem kezdõdött el a határmódosítási folyamat, de bekövetkezte várható a jövõben.

Összeomlott, és továbbra is szétesõben van az elso világháború utáni kényszer-békerend. Kivéve a magyar területen. Egyes-egyedül a magyarság hûséges a kegyetlen diktátumhoz. Másutt már ünnepelték és ünnepelnék a szabadságot. Mi csak gyászolunk és ápoljuk a sebeinket.

Az üzenetem a mai napon:
Ne nézzünk visszafelé, ne emlékezzünk Trianonra, végre nézzünk elõre! Vegyük kezünkbe a sorsunkat, ne várjunk segítséget külföldrõl, ami sohasem fog megérkezni, ne várjunk megoldást az Európai Uniótól, mert nincs politikai akarat ebben a szövetségben, tehetségtelen és képtelen közbelépni. Ne hallgassunk a politikusokra, akik nem hajlandóak az érdekeinket képviselni. Cselekednünk kell. Hallgatással és tétlenséggel problémákat nem lehet megoldani.

Nekünk is jár az önrendelkezési jog. Mi is "szabadon meghatározhatjuk a politikai rendszerünket és szabadon biztosíthatjuk a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlõdésünket" Mert ránk is vonatkozik: "Mi vagyunk a nép". Nincs magyar kisebbség a Kárpát-medencében. A magyarság államalkotó nép, több mint ezeréves közös történelemmel, közös hagyománnyal, közös jogrendszerrel, közös kultúrával.

A Kárpát-medencében Mi vagyunk a nép!

Ezt fel kell mutatni, hogy mindenki lássa és mindenki hallja. Tüntetéssekkel, nyilatkozatokkal és aláírásokkal. Hogy soha többé ne kelljen gyászolni, hanem a jövõben mi is ünnepelhessünk. Mert: Mi vagyunk a nép.

Isten áldja a magyar népet!

Bécs, 2006 Trianon emléknapján
Eva Maria Barki
(kuruc.info, Író Kilencek)

________________________________

ZSOLNAI GYÖRGY
A névtelen aláírók

A világtörténelem erkölcsi szempontból gyalázatos, logikus érvekkel aligha megmagyarázható eseményei közé tartozik a 85 évvel ezelõtt, 1920. június 4-én a Nagy Trianon palotában a gyõztes hatalmak, és az egyik vesztes, Magyarország által aláírt "békeszerzõdés" (sokkal érzékletesebb a tárgyalás viszonyaira és civilizáltságára utalva a békediktátum elnevezés).

A történelemkönyvekben a béke aláírásának ténye és következményeinek részletezésen kívül, gyakran alig, vagy szinte szó sem esik az aláírás hálátlan feladatának ódiumát magára vállaló politikusokról, Bénárd Ágostonról, a kormány népjóléti és munkaügyi miniszterérõl és Drasche-Lázár Alfrédról, a külügyminisztérium megbízott, rendkívüli követérõl.

Amikor az utókor számára szinte jelentéktelen neveket olvassuk a történelmi tanulmányokban, esetleg a gyásznap kapcsán megjelenõ sajtóhírekben, óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés: hol vannak a nagy nevek, a kor politikusai, hol van Apponyi, Teleki, Bethlen, Horthy és a többiek neve? Pedig a válasz egyszerû. A fentiek még akartak a háború utáni Magyarországon politikai posztot vállalni és az nyilvánvaló volt, hogy a közhangulat ellene van az aláírásnak. Azonban a felelõsen gondolkodó magyar államférfiak nem tehettek mást, minthogy az aláírás szükségességét elfogadják. "Az alá nem írás, amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjából, és a nemzeti közérzületnek - az én érzületemnek is - legjobban megfelelõ volna, ma ellentétbe hozott volna minket az egész világgal."[1] Mégis, a közharaggal egy magyar politikus sem akart szembe menni, így a magyar politika két kevésbé jelentõs, mondhatni súlytalan szereplõje látta el kézjegyével a dokumentumot.

"Az egész ceremónia nem tartott tovább negyed óránál"[2], mégis, ez a negyed óra meghatározza a magyar nemzet további életét, családokat, rokonokat szakított el egymástól, és szakít el máig is, õsi nemesi családokat és dolgos földmûveseket fosztott meg földbirtokuktól egy íróasztalnál megrajzolt, elvtelen és gazsuláló nyugati "államférfiak" által meghatározott határvonal miatt. Bár a magyar delegáció alapvetõen nem az ezeréves határok megtartását tûzte ki céljául, hanem sokkal inkább a Teleki "vörös térképén" kijelölt és a wilsoni elvekhez szorosan kapcsolódóan az etnikai határok létrehozását. Ez az elgondolás azonban Párizsban süket fülekre talált.

A békediktátum lényegi változások nélkül, 1920. júniusában már csak az aláírásra várt.

Apponyi eleinte vállalta volna a dokumentum aláírását, de helyette a választás elõször a hadügyminiszterre, Soós Károlyra esett, aki a megbízatást visszamondta, majd június 1-jén, ahogyan az aznapi Pesti Hírlapban megjelent, Benárd Ágostonra és Drasche-Lázár Alfrédra[3].

A flamand, nagyiparos családból származó thordai Drasche-Lázár Alfréd, Dorogon született 1875. június 15-én. 1900-tól, mint miniszterelnökségi fogalmazó, majd 1904-ban a Külügyminisztériumban gazdag nyelvtudása miatt könnyen leteszi a diplomata-vizsgát is. Több évnyi pénzügyminisztériumi, majd miniszterelnökségi munka után, 1913-tól, mint miniszteri tanácsos, megkapja a Miniszterelnökség elnöki osztályának vezetését, 1914-tõl pedig a sajtóirodát is hatáskörébe vonják, ami a korban egyet jelentettet a fõcenzori tisztséggel[4].

Szilvágyi Bénárd Ágoston 1880. január 3-án született Budán. orvosi diplomája megszerzése után, mint belgyógyász és sebész is gyakornokoskodott. Szociális érzéke hamar kitûnt; miközben az I. kerületi Munkásbiztosító Pénztár fõorvosa lett, Kelenföldön és Lágymányoson is ingyenes betegellátást biztosított a szegényeknek. Tagja lett a budai keresztényszocialista mozgalomnak, s így a Tanácsköztársaság bukása után kinevezték a Munkásbiztosító Pénztár igazgatójának, majd a Huszár-kormány megalakulásakor a népjóléti és munkaügyi minisztérium adminisztratív államtitkára lett; Simonyi-Semadam Károly és Teleki Pál elsõ kormányában is ugyanezen terület miniszterévé nevezték ki[5].

A korábbi, lemondott delegáció hazatérése után napokig tartott a tanácstalanság vezetõ körökben, hiszen úgymond, "nem volt kinek a nyakába varrni" az aláírás terhét. A kéttagú küldöttség már a hír bejelentésének napján este elindult Párizsba, és az Orient Express szalonkocsijában utazva, június

3-án reggel érkeztek meg. Versailles-i szállásukra, a Hotel des Reservois-ba Henry alezredes kísérte el õket[6], aki egyébként már az elõzõ delegációt is "kalauzolta". Egyébként a "vendéglátó" gyõztes hatalom, Franciaország, bár önmagukat a diplomácia egyik feltalálójának tartják mind a mai napig, korántsem a diplomáciai etikett szerint viselkedtek a tárgyalások során. A Párizs környéki béketárgyalásokra megérkezõ magyar delegáció például olyan bánásmódban részesült, mintha nem egy ország hivatalos képviselõi, hanem inkább köztörvényes bûnözõk lennének. A delegációt szinte internálták[7] Párizs egyik külvárosába, Neuilly-be egy alacsony rangú motelszerûségbe, a Chateu de Madridba. Ezen kívül a delegátusok nem utazhattak be Párizsba sem felügyelet és elõzetes engedély nélkül[8], csak a közeli Bouis de Boulogne-ban sétálgathattak.

Bénárd és Drasche-Lázár már megérkezésük napján kicserélte megbízólevelét a jelenlévõ diplomáciai testülettel és a békeszerzõdés egyik másolatát is lepecsételték. Másnap, 16:15-kor érkeztek meg gépkocsin a Nagy Trianon-palota elé, s fél ötkor nyertek bebocsátást a nagyterembe, ahol a gyõztes hatalmak képviselõi voltak jelen. Millerand, a Clemenceau megbukása utáni francia miniszterelnök beszédet mondott, majd a magyar képviselõk az asztal közepén álló asztalhoz járultak a dokumentum aláírására. Míg Bénárd állva látta el kézjegyével az egyoldalú szerezõdést, addig Drasche-Lázár ülve. Miután minden érintett aláírta a papírokat, Millerand ismét beszédet mondott, majd a magyar küldöttség elsõként távozott el a helyszínrõl[9].

A trianoni béke aláírása után, Bénárd tagja maradt a Teleki-kabinetnek egészen annak bukásáig, Drasche-Lázár pedig egészen 1922-ig folytatta diplomáciai karrierjét.

Drasche-Lázár, mint író, 1906-tõl tárcáival több országos lapban is feltûnt (pl. Magyar Hírlap, Pester Lloyd stb.) és már 1917-ben nagyobb sikereket ért el Tûzpróba címû regényével (Franklin Társulat, 1917), ami a Lux-filmgyár kezdeményezésére 1918-ban a filmvászonra is került. Több színmûvet is írt, amelyeket nagy sikerrel játszottak a budapesti és pozsonyi színházak is. Egyebek mellett operettszöveget is írt Zágon István társaságában, Ángyán Béla zenéjére a Délibáb hercege címmel. Sokszor az irodalmi kritika kereszttüzébe került, anekdotikus és gyakran túlbonyolított cselekményû írásai nem nyerték meg a sem a szakma, sem a szélesebb közönség tetszését. Amyr címû, utolsó regénye egyenesen lebõgés volt, Illés Endre, a Nyugat 1930-ban a 23. számának Figyelõ rovatában Apró bírálatok címmel írt korántsem hízelgõ kritikát a regényrõl. A Tölgyes Ádám névre hallgató íróról szóló történet, Illés szerint "naiv bonyolultságában zavarosan átlátszó történet", majd hozzáteszi: "semmi, semmi élet nincs ebben az Amyrban. S még ennél is kevesebb irodalom". A regény hûvös fogadtatása miatt egyre ritkábban jelentkezett Drasche-Lázár mûveivel, majd 1944-ben Meyerhofenbe emigrál, ahol 1949. augusztus 28-án éri a halál[10].

Bénárd Ágoston, miután Bethlen-kormányába már nem kap meghívást, a Nép címû jobboldali újság fõszerkesztõje lesz, amely lap hasábjain élénk publicisztikai tevékenységet is kifejt. 1924-ben kilép Wolff-pártból, mert az alakulat elveszti keresztélyszocialista alapjait.

A Gömbös-kormány megalakulásával visszatér a pártpolitikába, és a Nemzeti Egység Pártjába is belép, ahol a budai tagszervezetek ügyeinek szervezésében szerez érdemeket.
1968. június 22-én hal meg[11].

Azzal, hogy ez a két ember magára vállalta az aláírás politikai öngyilkossággal felérõ tettet, egyúttal több karakteres és kiváló képességû politikust is megmentett a visszavonulás rémétõl, márpedig a háború utáni, zûrzavaros hónapokban az országnak pontosan olyan politikusokra volt szüksége, mint Teleki és Bethlen, vagyis akik a konszolidáció feladatát is meg tudják oldani.

(2005. június 4.)

Jegyzetek, hivatkozások
[1] Nemzetgyûlési Napló, 1920-1922. III. köt. 1920-május 26. 85.
[2] in Romsics Ignác: A trianoni békeszerzõdés, 207.o. Osiris, 2003
[3] Kovács Lajos: Megkésve (és) felejtésre ítélve. Drasche-Lázár Alfréd, a romantika megcsalt unokája, 3.old. http://www.jamk.hu/ujforras/990216.htm
[4] Uo. 2-3.old.
[5] Nemzetgyûlési Almanach 1920-22, 24.old.
[6] Romsics Ignác: A trianoni békeszerzõdés, 203.old.
[7] In Ablonczy Balázs: Teleki Pál, Osiris, (2005), 157.o.
[8] Ottlik György, a delegáció tagja, egyik éjszaka "beszökött" a belvárosba engedély nélkül, ami miatt a franciák azonnal hatállyal hazaküldték õt Budapestre. In Romsics 168.o.
[9] In Romsics: A trianoni békeszerzõdés, 207.o.
[10] Kovács Lajos: Megkésve (és) feledésre ítélve, 3-8.o.
[11] Országgyûlési Almanach 1935-39, 219.-220.old. ill. Magyar Életrajzi Lexikon, Bénárd Ágoston címszó alatt

Forrás: Író Kilencek