Ezt mindenkinek tudni kell.
gróf czegei WASS ALBERT:
A „háborús bûnös"
Délfelé járt az idõ. Magasan fönt, a Standing Indian sziklás gerincén ragyogva izzott a nap aranypora. Alant, a völgyi legelõn, borja után bõgött egy jóllakott tehén s a hegyoldal tölgyesében valahol harkály kopogtatott.
A görbedt vállú, sovány vénember lassan, fáradtan ereszkedett alá a hegyrõl, karján a kiskosár gombával. Mögötte kilógó nyelvvel kullogott a hosszúszõrû, nagy veres vadászkutya. Belefáradt már a kajtatásba, friss vízre s árnyas fekhelyre vágyott.
Szelíd, békés, vénembernek való augusztusvégi nap volt. Gyümölcsérlelõ nap. S ahogy lassan, ügyelve lépdelt a hegyoldal kanyargós ösvényén, árnyékos tölgyek, borzolt fenyõk alatt, a vénember gondolatai messze jártak. Egy régi, odaveszett otthon hajdani gyümölcsösében. Vajon a pojnyikalmafák megvannak-e még? — tûnõdött. A muskotály körte? A szõlõskert fölött a vén diófák?
A ház bizonyára összedõlt azóta, gondolta és sóhajtott hozzá. Harminc esztendõ bizony nagy idõ. Talán a gyümölcsfákat is kivágták már azóta, ki tudja? De a szomorúság nem sajgott már nagyon. Megszokott, szinte megbékélt szomorúság volt az emlékké vénült hajdani otthon távolodó képe. Bizony, sok idõ eltelt. . .
Tova lent feltûnt már a fák között az új otthon fényes lemezfödele s hallani lehetett lentrõl a kispatakot is. Immár hat éve, mióta nyugdíjazták a gyári munkából, ide húzódott meg, hogy legalább a hegyek között lehessen újra. Kedves hely volt ez, ott a Füstös Hegyek lábánál, szép, békés és szelíd. Vénembernek való, meghalni való hely volt. Bár a hegyek mégsem voltak ugyanazok. Valami hiányzott belõlük. Talán az ifjúkor emlékei, a muskotálykörtve íze, erdélyi vadvirágok illata, ki tudja . . . Valami hiányzott.
A nagy veres kutya elõre loholt, kilógó nyelvvel. Talán a patak csörgése hívta. De hirtelen csak megállt és ugatni kezdett a ház felé. Majd ugatva egyre, eliramodott !lefele a lejtõn. De akkor már a vénember is kiért a tísztás csücskére. Lent, a kisfaház tornáca elõtt két gépkocsi is állt a saját ócska tragacsa mellett. Egyiket felismerte nyomban: a helybeli deputy aranycsillagos szolgálati jármûve volt. Mellette pedig egy hosszú, fekete, idegen. kocsi.
— Na, ki a fene? — tünõdött a vénember, karján a gombás kosárral s meggyorsitotta kissé a lépteit. A nagy veres kutya már ott ugatott akkor a ház sarkában.
— Burkus, nye! — rikkantotta el magát a vénember. — Nyehónye!
Gazdája szavától abbahagyta a kutya az acsarkodást s csak állt ott, akár a cövek. A hangra mozgás támadt odalent az árnyékos tornácon. Egy köpcös, egyenruhás ember lejött a kislépcsõn s rászólt a kutyára. A deputy volt. Egy magas, sötétruhás ember felkelt a padról, fekete irattáskával a hóna alatt és a korláthoz lépve nézett az érkezõ felé. Egy harmadik emberi alak ülve maradt hátul, a tornác árnyékában lévõ kerti széken.
A kutya vakkantott egyet, hátra nézett a gazdájára, majd megindult le a patak felé.
A deputy elébe jött az útig. Gondterheltnek látszott.
— Sorry, Mister Pujoni —, dörmögte fojtott hangon. — Ha tudtam volna, mirõl van szó, küldtem volna figyelmeztetést. Megleptek engem is...
— Nem baj, Joe, nem baj —, vigasztalta jószivvel a vénember —, bárkit is hoztál, jól tetted. Kik ezek az urak?
— Hivatalos személyek, Washingtonból —, morogta a deputy s többet nem szólt, csak ballagott nagy súlyos léptekkel a vénember mellett, a várakozók felé.
A lépcsõ fejénél álló sötétruhás, csontos, komoly ábrázatú ember elõhúzott belsõ zsebébõl egy kis fekete igazolványtárcát s kinyitva a vénember elé tartotta:
— Thomas Holt, rendkívüli nyomozó, az Igazságügytõl. Ön Vasile Pujoni?
A vénember megtorpant a szótól, arca megkeményedett és haragosan mondta:
— Az én nevem Pujoni László. Leslie Pujoni, itt Amenkában. Az idegen, nyugodt mozdulattal elõhúzott egy összehajtogatott papírost a zsebébõl s belenézett.
— Vasile Pujoni. Mi ezt az embert keressük. Ha maga Leslie, akkor ki ez a Vasile? Rokona?
— Leslie és Vasile ugyanaz a név. — szólalt meg éles kellemetlen hangon a tornácon ülõ idegen, egy harminc-negyven év közötti, vereshajú, hosszúlábú, pufókarcú, sportruhás fiatalember. — Leslie angolul van. Vasile románul. László magyarul — ennyi az egész.
— Ez Mister Blum, szakértõ és tolmács — mutatta be kelletlenül kísérõjét a nyomozótiszt. — ön tehát azonos ezzel a Vasilével. Román állampolgár volt. Igaz?
A vénember keskenyre szorította a száját, föllépett a három kis lépcsõfokon a tornácra s megállt, szemben a washingtoni nyomozóval.
— Nem magam szándékából lettem azzá —, mondta kurtán. --Miért érdekli magát mindez?
A sötétruhás ránézett és szárazon, minden indulat nélkül mondta:
— önt azzal vádolják, hogy 1944 októberében bûntetteket követett el Romániában, melyek kimeritik a háborús bûnösség nemzetközileg elismert fogalmát. Az én megbizatásom az, hogy kihallgassam önt.
A vénember döbbenve meredt reá egy hosszú pillanatig, aztán felcsattant belõle a szó:
— Kik vádolnak és mivel? A nyomozó lélegzett.
— Talán üljünk le ehhez — felelte komoran —, ha megengedi?
— Tessék —, mutatott a tornác bútoraira az öreg magyar — akár itt, a kerti székre, akár odébb, az asztal mellé.
— Az asztalnál jobb lesz —, vélte a washingtoni s kezében a nagy fekete irattáskával megindult a kecskelábú kerti asztal felé.
— üljön le, ahova jól esik —, biztatta a vénember. — Én beviszem elõbb ezeket a gombákat a konyhába, vízbe teszem . . .
Karján a kiskosárral benyitott a házba. A Blum nevezetû sportruhás ülve maradt, de nyugtalan, kérdö szemmel meredt a nyomozóra, az pedig hátra fordult a lépcsõ alatt ácsorgó deputy felé, s kérdés volt az õ tekintetében is.
A köpcös deputy bosszúsan legyintett.
— Nem megy õ sehova, ne féljenek attól —, morogta s kiköpött a gyepre. — Mister Pujoni nem afféle ember . . .
A nyomozó széket húzott az asztalhoz, leült, kibontotta az irattáskát és vaskos iratcsomót emelt ki belõle. Rendezgetni kezdte a papírokat. Blum cigarettára gyújtott s kényelmesen hátradõlt a reccsenõ kerti széken. Lábait keresztbe rakta s belefújta a füstöt a fenyõillatú, nyárvégi délutánba. A deputy nagyot sóhajtott s leült a második lépcsõfokra, hátat fordítva a tornácon ülõknek.
Kis idõ múlva visszatért a vénember. Kancsót hozott és poharakat.
— Csak vízzel tudom megkínálni — mondta —, mert gyomorbajom miatt egyebet nem tartok a házban. Ennél jobb vizet viszont nem lelnek sehol. . .
Megtöltötte a poharakat s leült õ maga is. Rákönyökölt az asztalra s úgy mondta.
— Nahát, . . !
A washingtoni nyomozó sóhajtott egyet.
— Tud ön arról, hogy háborús bûnösnek nyilvánították Romániába?
A vénember megvonta a vállát:
— Aki háborút veszít, az háborús bûnös. Igy volt ez, mióta világ a világ.
Odébb, a kényelmes kerti székben terpeszkedõ vereshajú tolmács elvakkantotta magát, gúnyosan, mint aki röhejt fojt vissza magában. A lépcsõn gunnyasztó deputy lejjebb hajtotta a fejét. A •washingtoni azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna a feleletet.
— Jó na —, mondta hûvösen és kezébe vett egy gépírásos, pecsétes ívet —, kezdjük hát mindjárt ezzel. A többi amúgyis inkább csak afféle jellemefestést szolgáló tanúvallomás, melynek nagy része népellenes magatartására vonatkozik, fasiszta beállítottságát világítja meg és így tovább. Tudjuk jól, hogy forradalmak, erõszakos kormányváltozások idején mindig akadnak személyes ellenségek, akik ilyen vagy amolyan oknál fogva igyekeznek befeketíteni azokat, akik azelõtt uralmon voltak. Tudomására kívánom hozni mindjárt az elején, hogy az ilyesmit mi nem vesszük tudomásul. Ez a jegyzõkönyv itt azonban komoly. Az áll benne, hogy egy bizonyos Vasile Pujoni, puini lakos, 1944. október 16-án, Puin községben, Romániában, hat személyt megölt, négy katonát és két civilt. Egy harmadik civilt pe-dig súlyosan megsebesített. Na most. Elsõ kérdés: azonos-e ön azzal a Vasile Pujoni puini lakossa), aki 1944. október tizenhatodikán Puin községben tartózkodott?
Szavai után jéghideg csönd dermedt a tornácra, s a napsugaras nyárvégi délután is mintha messzire húzódott volna a hegyek közé.
— Ki vádol mindezzel? — kérdezte a vénember halkan.
— Ezt most még nem árulhatjuk el — felelte kimérten a nyomozó —, míg be nem bizonyosodtunk . . .
— Én. vagyok a fõvádló —, vágott a szavába élesen a cigarettázó fiatalember. — A román népbiróság már hozott ítéletet ebben az ügyben, még 1945-ben. De itt az Amerikai Egyesült Allamokban a fõvádló ma én vagyok!
A washingtoni bosszúsan mordult feléje:
— Ez most nem tartozik ide, Mister Blum! Mi nyomozunk, nem vádolunk!
A vénember mintha meg se hallotta volna a nyomozó szavait. Kíváncsi tekintettel fordult a bosszúságában elvörösödõ idegen felé.
— Koránál fogva ott se lehetett, fiatalember —, mondta csöndesen. Miként tanúskodhatna?
A kérdezett indulatos mozdulattal dobta el a cigarettáját, gyülölettõl eltorzult arccal fordult a házigazdához.
— Az én nevem Dávid Blum — csattant élesen a hangja —, valamikor Dávid Blum junior, de húsz éve már csak Dávid Blum, mert apám végül is, sok szenvedés után, belepusztult, amit magától kapott azon a napon!
Csönd volt a szavai után.
— Maga volt az a Vasile Pujoni, aki ezt elkövette? — kérdezte hidegen a washingtoni nyomozó.
A vénember szürke arccal, mereven nézte a kigyúlt ábrázatú fiatalembert. Aztán bólintott néhányszor.
— Blum Dávid — mondta halkan —, emlékszem az apádra. Boltos volt a faluban. Jó boltos. Pénz nélkül is adott kõolajat, sót, miegymást annak, akinek nem volt pénze. Elfogadott érte tojást, csirkét, malacot, kinek mije volt a ház körül. Hetenként egyszer aztán bement Szamosújvárra, egylovas szekerével, s pénzzé tette mindazt, amit a parasztok adtak neki. Nem fizetett rá soha, az biztos . ..
— Magának birtoka volt Puinba, igaz? — vágott szavába a nyomozó, papírjait nézegetve. — Udvarházában élt és dolgoztatta a parasztokat? Izgatott a román nép és a román hatóságok ellen?
— Alljunk meg itt, ebben a percben! — emelte föl ujját a vén Pujoni László, szigorúan. — Valamit tisztáznunk kell. Elõször is, az én birtokom nem Puinban volt, hanem Kispujonban. Tisztességesen szerzett és apáról-fiúra szálló családi birtok volt, amit még Nagy Lajos király adományozott, nemességgel együtt a kispujoni Pujoni Andrásnak, vitézségéért. Miránk már csak száznegyven hold jutott az õsi birtokból, de számunkra az volt a legszebb és legdrágább föld ezen a világon. Házunk is volt, a gyümölcsöskert alatt. Nem udvarház, csak ház, zsindelyfedeles ház, hatszobás. Papíros szerint nem az enyém volt ugyan, hanem az apámé. De ott nõttem föl, az volt az otthonom.
— Aztán jöttek a románok. Nem hívtuk õket, hiszen nekik is volt saját országuk a hegyeken túl. Mégis jöttek. Elébb csak kéregetve, alázatosan. ükapám, dédapám befogadták õket, munkát adtak nekik. Templomot is építettek a számukra, papot is fogadtak belé. Tudom, ma divatos azt mondani, hogy elnyomtuk õket. De az igazság az, hogy megmaradhattak románoknak, még az ország nyelvét sem kellett megtanulják és szaporodtak, egyre szaporodtak. Mikor én elértem a tizedik évemet, egyszerre csak ott voltak a katonáik is, a hegyeken túlról. Letépték a község házáról a magyar címert s fölszögezték he-lyébe a magukét. Románia lettünk, verje meg az Isten . . .
— Bûnügyet nyomozni jöttünk ide vagy történelmi elõadást hallgatni? — - szólt közbe gúnyosan Blum Dávid, a nyomozóhoz intézve a szót s új cigarettáért nyúlt a zsebébe.
— Térjünk vissza a tárgyra, Mister Pujoni. — mondta komoran a nyomozó. — Maga azt állítja, hogy egy Kispujon nevû helységben élt s ezt írta a hivatalos papírokra is, amikor állampolgárságért folyamodott. Itt viszont az áll, hogy lakóhelye Puin volt. Nos, melyik igaz? Félrevezette-e a bevándorlási hatóságokat vagy nem? Elõször is ezt kell tisztázzuk.
— Hiszen éppen errõl beszélek—, felelte a vénember türelmetlenül. — Községünk neve hatszáz esztendõn keresztül Kispujon volt. Aztán egyszerre csak jöttek a románok, ledöntötték az útszéli táblát s újat emeltek a helyébe, amelyiken az állt, Puin. Amint mondtam, hiába fogadtuk be õket jószívvel, beszélni nem tanultak meg soha. Pujont Puinnak ejtették szõrös nyelvükkel s aztán ránk erõszakolták az elcsúfított nevet. Ezt tették minden városunkkal. Még a neveinkkel is. Hiába állt a keresztlevelemen, hogy László vagyok, õk Vasilét csináltak belõle.
— Ez megmagyarázza a névkülönbségeket.— bólintott a nyomozó. — Megállapítottuk tehát, hogy maga azonos azzal a Vasile Pujonival, akit 1945-ben a cluji népbíróság elõtt többszörös gyilkossággal vádoltak. Tudott ön errõl?
— Miként tudhattam volna? — felelte a vénember kurtán. — Nem voltam ott.
— Nem volt ott? — csodálkozott a nyomozó és lapozni kezdett a papírok között. — Hát lássuk csak, hol tartózkodott 1945 . . .máju-sában?
— Ausztriában. Bécs mellett. Menekülttáborban.
— És 1944. október tizenhatodikán?
— Akkor otthon voltam. Kispujonban. — felelte halkan a vén-ember. — Ez a része igaz. Azon a napon otthon voltam . . .
— Tehát beismeri a gyilkosságot? — csattant föl éles hangon a fiatalember. — Beismeri, hogy apám halálát okozta?
— Mister Blum, itt csak én kérdezek —, szólt reá szárazon a nyomozó. — Mister Pujoni eddig csak annyit ismert be, hogy a kérdéses napon ott tartózkodott a bûntett helyén. Nos —, fordult a vénemberhez — elmondaná-e saját szavaival, hogy mi történt azon a napon?
— El én, szívesen — felelte csöndesen Pujoni László és sóhajtott hozzá —, bár éveken keresztül igyekeztem megfeledkezni mindarról, ami akkor történt. De sajnos vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, bármennyire igyekszünk is . . .
Sóhajtott újra. Kezébe vette a vizespoharat és kortyolt belõle. Koppani; a pohár, amikor visszatette az asztalra.
— Háború volt, azt tudják. Betörtek hazánkba az oroszok s velük tértek vissza a románok is. Mert néhány gyönyörûszép rövid esztendõre megmentõdtünk tõlük, emlékeznek talán arra is. Románia és Magyarország megegyeztek abban, hogy kettévágják Erdélyt. Bécsi döntésnek nevezték volt. Mi visszakerültünk Magyarországhoz. Maguk itt Amerikában meg sem értik, hogy mit jelent ez. Hivatalokban, vasútállomásokon újra szabad volt magyarul beszélnünk. A falu vé-gén ott volt a régi szép felirat: Kispujon. Az iskolában újra magyarul tanulhattak és magyar dalokat énekelhettek a gyerekek. Hivatalos papírokon újra László volt a nevem s a hivatalos papírokat magyar hivatalnokok állították ki újra, magyar nyelven. Senki se kiáltott reánk többé, hogy „kinye ungur" — kutya magyar!
— Apám kitûzte házunkra a régi, kopott magyar zászlót, amit a padlás zugában rejtegetett huszonkét évig. Szép világ volt a világ megint. Aztán beleestünk újra a háborúba s engem behivtak katonának. Ez negyvenkettõben történt. Negyvenkettõ májusában. S negyvenháromban már kint voltam az orosz fronton. Kiev felett, Ukrajná-ban ...
Mélyet, nagyot sóhajtott. Sóhajtására fölnézett lábánál a nagy veres kutya, megnyalta gazdája lecsüngõ, eres kezét s csóvált egyet a farkán. A vénember megveregette gyöngéden a kutya fejét.
— Különös dolog a háború —, folytatta lassan, mint aki nehezen leli a szavakat. — Az embert egyenruhába öltöztetik, fegyvert adnak a kezébe és azt mondják: védd a hazát! Aztán elviszik valahova rnessze, ahol semmi keresnivalója sincs és egyszerre csak lõdözni kezdenek rá idegen emberek . . . s az ember visszalõ, hogy mentsa a bõrét...
— Maga a nácik oldalán harcolt, ne feledjük! — szólalt meg újra Blum.
— Én a magyarok oldalán harcoltam! — csattant föl a vénember, de a hajdani boltos fia letorkolta.
— Maga a magyar fasiszta kormányt szolgálta ki!
— Igaz ez? — emelte föl fejét a nyomozó.
— A magyar királyi hadseregben szolgáltam, ez igaz —, felelte a vén Pujoni kimérten —, de hogy fasiszta kormány lett volna az akkori magyar kormány, ez aljas hazugság! A kommunista gyilkosok nevezték el annak, akik számára fasiszta volt mindenki, aki nem Sztálint dicsõítette. Magyarország szabad választásokon, szabad pártrendszeren alapuló alkotmányos királyság volt, akárcsak Anglia — folytatta emelt hangon, nem pedig szocialista diktatúra. A fasiszta jelzõ kimondottan Mussolini-féle szocializmust jelent, míg a náci szó Hitler-mintájú nemzeti-szocializmust. Magyarország kapitalista ország volt, akárcsak Amerika, az emberi jogokat törvényes alkotmény biztosította . . .
— Akkor miért üldözték a zsidókat? — vágott a szavába élesen a fiatalember.
A vénember ránézett.
— Ha üldöztük volna — mondta csöndesen —, akkor a maga nagyapjának s õutána a maga apjának nem lett volna boltja a faluban, jövedelmezõ bérháza Kolozsvárt, pénze a bankokban . . .
— Ne térjünk le a trágyról — szólt közbe szigorú hangon a nyomozó. — Folytassa, kérem.
Öreg Pujoni mély lélegzetet vett.
— Hol voltam hát? Igen, a háború. Csúnya, zûrzavaros háború volt. Tudtuk, hogy az orosz ellenségünk, mert a kommunizmust készült reánk erõszakolni. Amit meg is tett. Ellenség volt a román is, mert országunkat, szabadságunkat akarta elrabolni újra. De ellenség volt a német is, pedig együtt kellett harcoljunk az oroszok ellen. Éj-szakánként, a lövészárokban arról beszéltünk, hogy talán az orosz meg a német rendre agyonverik egymást s megmentõdünk mindkettõtõl. De maguk odaálltak Sztálin mellé s ezzel eldõlt a sorsunk.
— Hallják? Most már az amerikai kormányt is kritizálja! — böffent föl Blum gúnyosan.
A nyomozó megkocogtatta ceruzájával az asztalt.
— Térjünk vissza a tárgyra —, mondta szigorúan. A vénember megint sóhajtott, a szeme elnézett messze, a napsütötte hegyek közé.
— Pokoli háború volt —, folytatta halkan, olyan akadozva, mint aki nehezen tudja az emlékek zsúfoltságát szavakba préselni. — Visszafele, mindég csak visszafele. A következö esztendõ õszén. 1944-ben már saját hazánkban küzdöttünk az árvíz ellen, mely szennyes, borzalommal söpörte el mindazt, amit mi életnek ismertünk. Erdély földjét dúlták már akkor az oroszok s velök tértek vissza a románok is, akárcsak egy csorda vérszomjas vadállat. Iszonyú és hajmeresztõ hirek jártak arról, hogy miket követtek el magyar falvakban és városokban az otthonmaradottakkal. Különösen lányokkal és asszonyok-kal. A férfiakat egyszerûen elhajtották kényszermunkára, mint az igavonó barmot. De amit a nõkön véghez vittek!... Naponta szöktek meg a katonák, kiknek családjuk volt, hogy otthon lehessenek szeretteikkel a bajban ...
— É.n legényember voltam, Istennek hála. Anyám sem élt már akkor. Apám volt csak otthon. Vénülõben, akárcsak én ma. Mikor megtudtam a parancsnokságon, hogy leszerelik és hazaeresztik azokat, akik Erdélybõl valók s otthon kívánnak maradni, én is jelentkeztem. Hátraküldtek Kolozsvárra, ahol megkaptam a papírjaimat s civilruhát vehettem magamra. Akkor már hallani lehetett az ágyúk dörgését Kolozsvárt is és román meg orosz repülõgépek bombázták naponta a várost. Aki tehette, menekült.
— Próbáltam teherkocsit bérelni, hogy hazafuthassak vele, fölrakhassam rá apámat, egy kevés holmit és menekedhessek vele nyugatnak, mint mások, a vérengzõ hadak elõl. De nem lehetett gépkocsit kapni sehol. A visszavonuló németek magukkal vitték mind. Gyalog indultam hát, hogy legalább otthon lehessek apám mellett, amikor rászakad a veszedelem.
— Az országút zsúfolva volt menekülõk szekereivel. Szánalmas látvány volt, hátborzongató látvány. Mintha az ország minden népe útra kelt volna, hogy életét mentse. Emberek káromkodtak, gyermekek sírtak, az elakadt szekereket egyszerûen az árokba döntötték a mögötte jövõk. Menekülés volt, szörnyûséges menekülés. A világ vége lehet csak ilyen . . .
— Apahídnál elhagytam az országútat s feltértem zörgõ kukoricaföldeken keresztül a bonchidai gerincre. Onnan tovább. Széknek. Mikor a Szentegyedi-tó felett kiértem az erdõbõl, tudtam, hogy késõn érkeztem. Lent a völgyben puskák ropogtak. Géppisztoly kerepelt. A legelõszél akácsor védelmében egy szakaszravaló német katona cammogott hátrafelé, lomposan, fáradtan, a vert sereg siralmas maradéka. Az erdõ mentén megkerültem a szentegyedi völgykatlant, de mikor a Vereserdõ csücskéhez értem, megláttam az elsõ ellenséges katonákat. Ma sem tudom, hogy oroszok voltak-e vagy románok. Kispujon-ból másztak elõ, tömötten, akár a hangyák s mentek fölfele a legelõn, Szentegyed felé.
— Behúzódtam a bokrokba s megvártam míg lassan, áthaladtak a gerincen. Délután volt még, de az aláhanyatló õszi nap már elérte hátam megett a megsárgult fák tetejét. A karórám háromnegyed ötöt mutatott. Alattam, a faluban, ugattak mindenütt a kutyák. Itt-ott lövés csattant, kutya vonyított. Emberek ordítoztak. Asszonysikoltás hasított a fülembe. Szemközt a falu feletti meredek hegyoldalban tisz-tán láthattam a szõlõnket. A búcsúzó napfény olyan békésnek tûnt, hogy összeszorult tõle a torkom.
— Szemem megkereste a templom tomyától jobbra a házunkat, ott az almáskert lankája alatt. De csak a feketére vénült zsmdelytetõ kicsike csücskét láthattam a körülötte tornyosuló fáktól. Aztán. meg-hallottam újra egy sikoltást. Szömyûséges, vérfagyasztó asszonysikoltás volt. A faluból jött. Nem bírtam az idegeimmel. Kiugrottam a bokrok közül és futni kezdtem lefele, a falu irányába.
— Mikor az elsõ szilváskertet elértem, megjött az eszem s ahelyett, hogy egyenesen átvágtam volna a faluti az otthonunk felé, megkerültem a kerteket egészen a túlsó oldalig és az almafák között ereszkedtem csak alá. A nap már ott ült akkor szemközt velem a Vereserdõ hátán s rozsdavörös fénye megcsillant az almafák sárguló levelein.
— Egyszercsak valami csúnya, recsegõ, vinnyogó hang ütötte meg a fülemet. A házunk felõl jött. Torz, fülbántó hegedü szava volt, mint amilyennel román falusi táncok alá húzták a zenét félrészeg cigányok. Az ebédlõszoba ablaka nyitva volt a kert felé s onnan jött a hang. Részeg ordítozás kisérte. „Zsoake, zsoake, Nyikulája! Zsoake, zsoake Nyikuláje!" hangzott részeg torokból az oláh medvetáncoltatók ismert rigmusa: „Táncolj, táncolj Nyikuláj!" s minden vers után valami csattant, mintha korbács lett volna.
— Odaosontam az ablakhoz és benéztem. Azt hiszem néhány pillanatra még a szívem dobbanása is elakadt s ereimben megfagyott a vér. Ebédlõasztalunknál négyen ültek. Katonák. Románok. Kettõ háttal felém, kettõ szemben. Egy civilruhás ember, akit jól ismertem, vizes korsóból bort töltött az elõttük álló poharakba. Egy másik civilruhás ember görbült vonóval ócska hegedût nyaggatott az álla alatt s egy harmadik civilruhás, háttal felém, rekedten ordítozta:
„zsoake, zsoake Nyikulaje!" A szijkorbácsot tartó keze minden sor után lecsapott valamire. Egy siralmas emberi roncsra, aki põrére vetkõztetve, kutyalánccal a nyakán ott szökdösött kétségbeesetten az asztal sarkánál, a hegedûs és a korbácsos kínzói között, mint a táncoló medvék szokták. „Táncolj, táncolj kutya magyar!" üvöltött reá részeg hangon a korbácsos. „Mutasd, hogy örvendezel Nagyromániá-nak!" S lecsapott a szerencsétlenre újra a korbács. A katonák röhögtek az asztalnál. „Tölts bort a szájába, zsidó!" parancsolta az egyik. „Hadd legyen jobb kedve a medvéteknek!" S ahogy a boroskancsós odalépett a siralmas, mezítelen emberi alakhoz és álla alá nyúlva fölemelte elcsukló fejét, hogy bort tölthessen a vonagló szájba, ráismertem: az apám volt.
— Egy pillanatra még az élet is megfagyott bennem. Aztán gondolkodás nélkül, mint a vadállat, beugrottam a nyitott ablakon, elkaptam a korbácsos ember emelkedõ kezét és öklöm az arcába vágott. Alig egy lépésre, a falnak támasztva, megláttam egy géppisztolyt. Fölkaptam és tüzet nyitottam a szobában lévõkre. Addig tartottam ujjamat a ravaszon, míg kifogyott a fegyverbõl a golyó.
— Igy történt. Hogy hányat öltem meg s kiket, nem tudom. Szegény apámat ölben vittem ki az erdõbe s ott halt meg a karjaimban, mielõtt véres, megcsúfolt testét letehettem volna.
Elhallgatott. Vállai elõreroskadtak s úgy ült ott, maga elé nézve, mínt akit lehúz az emlékezés súlya. A tornácra mélységes csönd nehezedett. Messze valahol a napsütötte erdõk között harkály kopogott s úgy hangzott kopácsolása, mintha valaki szöget kalapálna egy óriási koporsóban.
— Érdekes mese —, szólalt meg elsõnek Blum Dávid, a hajdani boltos fia —, csak az a baj vele, hogy nem maradt tanú!
— Maradt —, felelte a vénember csöndesen és a fiatalemberre nézett. — Egy szemtanú megmaradt s még élt utána évekig, ahogy maga mondta az elõbb.
A fiatalember felpattant a székról, mintha kígyó marta volna meg. De felfigyelt a nyomozó is az asztal mellett s a deputy a lépcsõn.
— Apámat meri belekeverni a hazugságaiba!? — rikoltott nekivadultan a hajdani boltos fia s fölemelt ököllel elõre lépett.
A veres kutya morogva szökött lábra. Szõrét borzolva vicsorgott a támadóra. De lábon volt már akkor a deputy is s egyetlen lépéssel a fiatalember mögött termett. Elkapta öklét. De lábon volt a nyomozó is és haragosan förmedt kísérõjére:
— Mister Blum! Viselkedése megbocsáthatatlan!
— Halott apámat gyalázta! — acsarkodott a fiatalember, kirántva öklét a deputy szorításából. — El kell tûrjem ezt is? Nem elég, amit apámmal elkövetett?
A nyomozó szigorú arccal fordult a vénemberhez.
— Mister Pujoni, figyelmeztetnem kell. . .
— Egy pillanatra —, emelte föl a vénember a kezét nyugodtan s anélkül, hogy lábra kelt volna. — Csak egy pillanatra kérem a türelmüket. Amikor Mister Blum fölemelte az öklét, megláttam egy gyûrüt az ujján.
— Apámtól örököltem, mi köze hozzá? — mordult föl újra a fiatalember.
— Gondoltam —, bólintott Pujoni László. — Meggyöngült ugyan a szemem, nem látok vele olyan tisztán, mint régen, de azt hiszem, meg tudom mondani, hogy mi van azon a gyûrûn. Sötétzöld köbe vésve koronát védelmezö kard, jobb oldalán félhold, baloldalán csillag. A Pujoni-család címere. Négyszáz éves pecsétgyûrû az, amit apám ujjáról tépett le valaki azon a napon. Még vérzett a helye, amikor ott az erdõszélén letettem a fûre. Soha sem húzta volt le az ujjáról s bele volt már nõve kissé a megcsontosodott izületek közé. Ügy tépte le róla valaki, erõszakkal, bõrrel és hússal együtt. .. Azon a napon. Ott az ebédlõben.
Csönd volt. A kutya se morgott már, csak rajta tartotta szemét az ellenséges idegenen. Annak kékesszürkére sápadt az arca, és a szája szöglete remegett.
— Szabad megnéznem a gyûrût? — szólalt meg mogorván a deputy, elõrenyújtva a kezét.
— Nem kötelezhetjük arra, hogy megmutassa —, figyelmeztette a washingtoni. — Erre nincs felhatalmazásunk ...
— Itt van, megnézhetik. Nincs mit titkolnom, — sziszegte haragosan a fiatalember s ingerült mozdulattal lehúzta ujjáról az aranygyürüt. — Elvégre hallották, hogy boltos volt az apám. Vásárolhatta a gyûrût valakitõl! . . .
Elõbb a deputy viszgálta meg a gyûrût, majd szó nélkül odanyújtotta a washingtoninak.
— Lehetséges az is —, bólintott békésen a vénember — biztos csak az, hogy õ volt, aki a bort töltögette a katonák poharába s az apám szájába. Ott volt a kínzók között s ezt igazán sajnálom . . .
— Honnan tudja, hogy nem segíteni akart? — mordult föl, de most már tétovázva a boltos fia.
— Igaz, azt nem tudhatjuk —, bólintott a vénember és szeme elnézett messzire az erdõ közé, mintha a múltat kereste volna. — Sokmindent nem tudhatunk . . .
A csönd masszája összefolyt megint s elnyelte a szavak nyomát. A washingtoni gondosan megvizsgálta a gyûrût s odanyújtotta kísérõjének. De az nem nyúlt utána. Csak elfordult és megrázta a fejét:
— Nekem nem kell többé —, mondta s a hangja rekedtnek tûnt. — Ami nem az enyém, az nem az enyém.
Anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, a lépcsõ felé indult.
— A vádat visszavonom —, mondta még szárazan. — Rám ne számitsanak többé.
Azzal lement a lépcsõn s elindult a fekete gépkocsi felé. A washingtoni nyomozó letette a gyûrût az asztalra. Osszeszedte a papirjait s visszasüllyesztette az irattáskába.
— Bocsásson meg, hogy háborgattuk, Mister Pujoni —, mondta. — Kötelességemet teljesítettem csak. Csupán a száraz tények érdekelnek. A múlt kiértékelése nem az én dolgom. Lehet, hogy hallani fog még rólunk, lehet, hogy nem.
A vénember bólintott az asztalnál.
— Miképpen mondja a Biblia? Hadd temessék el a holtakat s eméssze meg önmagát a múlt. . . valahogy így szól, de nem emlékszem már világosan rá.
—— God day, sir. Jónapot —, mondta a nyomozó s biccentett a fejével. Aztán elindult õ is a lépcsö felé, hóna alatt a fekete táskával.
— Viszontlátásra, miszter Pujoni —, búcsúzott a deputy is, szinte szégyenkezve s hozzátette, morogva. — Szégyen és gyalázat, hogy ennyi idõ múlva is még mindig bûnbakot keresnek. . .
— Good day, gentlemen —, szólt a vénember a távozók után, aztán csak ült ott, a gyûrûre bámúlva és szemébõl lassan szivárogni kezdtek a könnyek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
RIT.jpg){kind=link}
